Két hét története, aminek az elmondásához 20 év kevés volt. Legalábbis a rendszerváltáskor "felszabadult" magyar média számára.

Sajnos a biszku-sorozat az M1-en például úgy látszik, csak arra jó, hogy a hazugságaiknak ad új terepet. Miattuk nem kaphatja meg 1956. a mai napig se azt a helyet, ami a köz szemléletében megilletné.

Hogyan is kaphatná, amikor ma sem történik semmi 1956. igaz történetének megismertetéséért. Pedig egy másfél órás film elegendő volna hozzá, amely naplószerűen elmondja, mi történt azokban a hetekben.

Biztos vagyok benne, hogy 10-ből 9-en csodálkozva néznének rám, ha elmondanám, hogy az 1956-os forradalom győzött.

Ami a győzelem után jött, az már nem forradalom volt, hanem háború Magyarország és a támadó Szovjetunió között. Szerinted ezt hányan tudják? Hányan hallották a rádióadás eredeti hangfelvételét, amit én az 1990. előtti Szabad Európán hallottam legutóbb: amelyiken Nagy Imre, a szabad, független Magyarország miniszterelnöke bejelenti 1956. november 4-e reggelén, hogy

"Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével."

A magyar kormány ezek után a 4 nagyhatalom és az ENSZ közbeavatkozását kérte. A mai napig érvényben van egy ENSZ határozat, amely az oroszok kivonulását írja elő, és amit a Szovjetunió "természetesen" nem teljesített. Ezt hányan tudják ma Magyarországon? Nem ez a cél. A "levert", "elbukott" forradalom, a kusza lövöldözős, füstölgő képzet: ez jusson eszedbe 56-ról, ez a cél!

A diktatúra máig aktív propagandistáinak "köszönhetjük", hogy sikerült fönntartani a zavaros, kusza képet 1956-ról a magyar közvéleményben. Holott az emberiség történelmének legtisztább forradalma volt. Ez sok jelentős, nemzetközi tekintély megállapítása. Az MTV1-en a "Biszku és a többiek"-ben azt mondja valami ősbolsevik funkcionárius, hogy Nagy Imrét "nem a barikád egyik, vagy másik oldalán állók" ölték meg. Ez az egyik legvisszataszítóbb hazugságuk: azt a látszatot próbálják kelteni, mintha valamiféle polgárháború lett volna 1956.

Nem volt barikád két oldallal. Az egész nép, teljes Magyarország volt az egyik oldal, és egy idegen ország támadó hadserege meg a másik. Akik a támadók cinkosai voltak magyar oldalon, azok nem töltöttek meg egy századnyi barikádot sem, csupán néhány %-nyi söpredékről volt szó, a legcsekélyebb súly nélkül - egészen addig, míg az idegen sereg föl nem használta őket. Olyan ez, mintha a társadalomra azt mondanánk, hogy egyik felén áll a "barikádnak", míg a bűnözők meg a másikon.

1956. október végén, a forradalom győzelme után az idegen megszálló haderő kivonulóban volt hazánkból és újra szabad lett az ország. Ekkor ismét százezrek mentek el világgá, főleg azok után, hogy az oroszok teljes kivonulási ígéretéről bebizonyosodott, hogy hazugság. Addig, a szabadság rövid, pár napos boldogságában szabad volt a sajtó, a pártrendszer éledezett, és független kormányunk volt, amely bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépését. Az oroszok november 4-i, Budapest elleni támadása után az ország nyugati fele még szabad volt, nyitott határral. Így maradt ez pár hétig, míg a visszatérő megszállók ismét börtönné nem változtatták az országot.


1956., Budapest és a vidék kapcsán említsük meg az egyik olyan jellemzőjét is forradalmunknak, amire nagyon büszkék lehetünk!

Azokban a hetekben a falvak, a vidék lakossága tömegével hozta Budapestre szekérrel, teherautóval az élelmet. Természetesen ingyen, természetesen anélkül, hogy ezt bárki kérte volna! "Természetesen" úgy, hogy nekik is alig volt mit enni.

A magyar nép olyan csodálatos, spontán összefogása volt ez, amit a Dózsa György úti, - talán jogosan - szidott emlékmű igyekszik kifejezni a csillogó fémmé összeforrt rozsdás vasoszlopokkal.

"Talán nem véletlenül" igyekezett az ezt követő évtizedekben - az idegen tankok hátán - visszatért diktatúra minden erejével megosztani ezt a népet.

Sajnos sikerrel.

Szégyene a hazai, "rendszerváltás" utáni "szabad" médiának, hogy az 1990. előtt illegálisan terjesztett , 1956-ról szóló filmet - Magyarország lángokban - például azóta se mutatta be egy hazai tévé sem teljes terjedelmében.

20 év kevés volt hozzá... 

 Eszembe jutott egy neves hazai személyiség sztorija (a nevére sajnos nem emlékszem). Az erőszakos kommunista hatalomátvételt követő években, úgy 1952. táján besétált egy budapesti postahivatalba, kért egy táviratlapot, amire ezt írta: "Cím: Joszip Visszarionovits Sztálin, Moszkva STOP A rendszer nem működik. STOP"

 Olvasom a Homáron, hogy új hazai „találmány” ütötte fel a fejét a vendéglátásnak csúfolt magyar „szolgáltatás”-fajta terén. Egy mongolos nevű étterem, korlátlan fogyasztást ígérő étkezéseit követően az étterem vezetője személyesen hívja fel telefonon a már távozott „vendégeit”. Na nem azért, hogy barátságosan megköszönje a látogatást, újabbakat várva, hanem éppen ellenkezőleg: azért, hogy minősítse a fogyasztási kultúrájukat, de leginkább az általuk elfogyasztott étkek „túlzott” mennyiségét. Majd a többnyire negatív ítélet jegyében eltanácsolja őket a következő, e vendéglőbeli alkalomtól.

Ha valakinek bármi kétsége lett volna eddig, hogy posztkommunista hazánkra igaz az Abszurdisztán (Bolondhon) kifejezés, az most véglegesen el kellett hogy oszoljon. Eddig ebben a műfajban csak a vadászos nevű, konkurens étteremláncnál jártam. Ez a mongolizé sosem volt nekem szimpatikus, már a neve miatt sem. Már elnézést a mongoloktól, nem miattuk, hanem talán a mongol-idióta kifejezés miatt. Amivel úgy látszik, nem jártam messze az igazságtól...

Bár nekem a vadászos nevűéknél már az is "sok" volt, hogy nyolcvanvalahányezer forintos fogyasztás végén milyen szigorú ábrázattal, rosszallóan figyelmeztette a pincér a mi nagyobb társaságunk egyik tagját az időkorlát lejártára, amikor ő még lehajtotta az utolsó sörét. Ilyesmi tényleg csak posztkommunista országban lehetséges, ahol fogalmuk sincs róla ezeknek az állammonopolista diktatúrában szocializálódott (szicília-lizálódott), feljebbvalót játszó "pincéreknek", hogy a vevő a király.

Egy gasztronómiai blog Nyugat-Európából hazatelepült egyik tulajdonosa nyilatkozta nemrég, hogy nincs komoly baj a magyarországi vendéglátással. Egy-két generáció, és a helyére kerül, kisimul minden.

„Egy-két generáció”? Te jó ég, kinek van ennyi ideje?! Már 20 éve várjuk, hogy – talán éppen a vendéglátás terén leghamarabb lezajlott – tulajdonosi szerkezetváltás hatásai túlsúlyba kerüljenek. Nem mondhatjuk, hogy nem érzékelhetőek, de hol vagyunk még attól a Hegyeshalmon túl természetesnek számító, barátságos szolgálattól, amit az ottani, valódi szolgáltatóktól kapunk? Közeledünk hozzájuk? Simulunk a nyugati értékrendbe? Igényeljük egyáltalán, ha 20 évvel a rendszerváltás után egy ilyen étterembe, mint ez a „mongolnevű”, normális ember még beteszi a lábát?

 Eljutottunk oda, hogy 20 évvel az állami "kereskedelem" és kommunista termelési rendszer bukása után újra a nyugati rendszert szidják sokan, teljes meggyőződésből, jobb szándékúak is. Ide vezetett, hogy a kommunista kapcsolatrendszerrel "szerzett" óriási vagyonok büntetlenül, érintetlenül megmaradhattak. Ezeknek jelentős részét pedig tulajdonosaik szerecsenmosdatásra, a bolsevik gazdasági szemlélet terjesztésére és a nyugati kárhoztatására használják.

Olvasom, hogy az X-Faktor és a Megasztár tehetségkutató verseny kritikája ürügyén ismét és sokadszor "mennek neki" a piaci alapú médiának. A "pozitív" visszhang az olvasóktól, a megcélzottaktól pedig nem marad el.

"Ami azt illeti, az ókori kultúrákban kereskedőknek, tolvajoknak egy az istenük!" - látom az egyik hírportál (Heti Válasz) hozzászólásai közt.

Mennyivel szebb is volt a kommunista diktatúra parancsolt - velejéig hazug - egyentévéje?! Ó, azok a régi "szép" idők!

Hegedűs András, a megtért bolsevik mesélte a hazai kommunizmus agóniájának évtizedében, a nyolcvanas években, a Szabad Európa Rádiónak - mert akkor még csak az adhatott le ilyesmit -, hogy az ötvenes évek elején milyen érzések töltötték el, amikor a pesti utcán sétált. Milyen büszke volt rá, hogy eltűnt a sok szín, a különböző feliratok, bolt- és üzletnevek, cégtáblák. "Ez már mind a mi működésünk eredménye" - gondolta, és kihúzta magát. Kérdés, hogy pár évvel később, mennyire volt még a fejében az idézett mondat, amikor a végletekig elkeseredett, nyomorgó nép fellázadt elnyomói ellen.

Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor ezt hallottam a "Szabcsin". Hogyan lehet egy ember lelke ilyen beteg, hogy a szürkeséget, egyformaságot, sivárságot igényli? Ma már, látva az avar alatt megbújó, csak látszólag szunnyadó bolsevik propaganda hatását, jobban értem.

Mert az való igaz, hogy több valódi közszolgálatot, testi-lelki épülést segítő funkciót lehetne elvárni a médiától.

Csak ez az igény ne lehessen már ürügy arra, hogy a fürdővízzel kiöntsük a gyereket! Ne lehessen a - szabad piacgazdasággal szembeni - revánsra éhes funkcionáriusoknak ez újabb lehetőség arra, hogy sokakkal elhitessék az egysíkú, állami kommunista áruelosztás rendszerének jóságát, felsőbbrendűségét!

Egy darab, negyvenévnyi "próba" elég volt belőle. Sőt túl sok! Olyannyira, hogy eredendően még ma is, 20 évvel a bukása után is annak a - valódi kereskedelmet és piaci termelést gyűlölő, pusztító - bolsevik diktatúrának a következményeit nyögjük.

Ez az igazság akkor is, ha bármennyire is úgy akarják néhányan, hogy ezt ne lássuk tisztán.